Németh Lívia, Svetozar Marković Gimnázium, 2. osztály – Újvidék
Egyes szakértők szerint 1400-tól az 1700-as évek elejéig több mint kétszázezer ártatlan ember halt máglyahalált, mert boszorkánysággal vádolták meg őket.
A nők részaránya a boszorkányok körében azonos volt a férfiak részarányával a szentek körében.
A 14. századtól kezdve megváltozott a hivatalos egyházi politika: heves boszorkányüldözésbe kezdtek, ami a 15. században érte el csúcspontját. VIII. Ince pápa 1485-es bullája (boszorkánybulla), amely lendületet adott a kíméletlen üldözéseknek, halállal büntette a boszorkányságot, és szentségtörésnek nyilvánította azt.
Két évvel később két német dominikánus szerzetes, Heinrich Kramer és Jacob Sprenger félelmetes gyakorlati művet jelentetett meg, a boszorkányvizsgálat (boszorkányüldözés) alapművét, a hírhedt Boszorkánykalapácsot (Malleus Maleficarum). Ennek nyomán már Európa szerte fellobbantak a boszorkányokat égető máglyák.
„Minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben határtalan. – magyarázza a Boszorkánykalapács –, mondván, hogy „a nők ingadozóbbak hitükben, mint a férfiak, könnyebben befogadják a külső hatásokat, azonkívül fecsegők és képtelenek eltitkolni egymás elöl gonosz fortélyaikat, s minthogy gyengék, titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy nyerhessenek.”
A kor felfogása szerint a nők képtelenek mérsékelni örjöngésüket, s haragjukat sem tudják csitítani, ami könnyen szemmelveréshez vezetett. A hiedelem szerint lélegzéskor mérgező pára áradt ki az orrukból és szájukból, és bárkit megbabonázhattak. Gyenge hitük vezetett a boszorkánysághoz. A nép felfogása az volt, hogy a nők gyengék, rosszak, hazugok és erkölcstelenek.
Az efféle esztelen tévhitek és állítások miatt gyilkoltak meg később több tízezer nőt ártatlanul – a keresztény egyház zászlaja alatt. Az egyház a középkorban a nőgyűlöletet, valósággal tudományos szintre emelte. A boszorkányüldözés voltaképpen nem volt más, mint a nőgyűlölet szervezett és hatékony megnyilvánulási formája. A boszorkányüldözők között pedig – sajnálatosan – ott sorakoztak a kor tanult emberei, művelt férfiai és magas rangú hivatalnokai.
A boszorkányok kinézése, képességei, tulajdonságai és az ellenük való (hiedelem szerinti) védekezési módszerek
A boszorkányság a vallásokkal egy időben alakult ki. Mint hiedelemrendszer, szoros kapcsolatban állt a mágiával. A boszorkány mindig különleges képességekkel rendelkezik, s azok rendszerint a varázslással, gyógyítással kapcsolatosak. A boszorkányság szükségszerűen a természetfeletti erők befolyását is jelenti. A korabeli felfogás szerint a boszorkány azért rendelkezik különleges képességekkel, mert kapcsolatban áll a sátánnal, vagyis az ördöggel, a gonosszal. A középkorban a boszorkányság egyértelműen negatív jelenségnek számított.
A felvilágosulatlan nép úgy tartotta, hogy a boszorkányok boszorkányszombaton találkoznak, s akkor beszélik meg mindazt a rosszat, amit cselekedni fognak, hogyan ártanak majd a közösségnek. A boszorkányok különös helyeken találkoztak az ördöggel: erdőkben, tölgyek, hársfák alatt; barlangokban, a vesztőhelyeken, meg a hegyeken (például, a budai Gellérthegyen, vagy a Szeged melletti Öthalom nevű dombon). A találkozás időpontja az úgynevezett Walpurg-éjjel volt, azaz május 1-je.
“A gyakorlott boszorkány mindig vénasszony, mert az ördöggel való tanulási ideje háromszor hét évig tart. Ez idő letelte után avatja be az ördög a boszorkányt a szövetségbe, amennyiben a háta közepén egy fekete bakkörmöt besüt, mint bélyeget.
A boszorkány ismertető jelei: összeérő szemöldek, vörös szemek, továbba az, hogy senkinek nem mer a szemébe nézni és a seprüt át nem lépi világért se. Ha reggel otthonról elmenve, asszony szólít meg bennünket, az biztosan boszorkány.”
(Vasárnapi Újság, 1870)
Boszorkánypraktikák
A boszorkányok híres, gonosz praktikája volt a kötés. Az ördöggel cimboráló gonosz egy csomót készített mindenféle anyagból (fontos eleme volt a só) és azt a megátkozni kívánt személy közelében helyezte el. Ezzel a rontás megköttetett és azt csupán a kötő oldhatta fel. Az oldás-kötés rítusa nem a 15. század találmánya, akárcsak az igézés sem. Már az ónémetek ismerték és használták ezt a mágikus formulát.
Maga a „bájolás”, „elbájolás” annyit jelent, mint megkötni. Mindkettő a török báj szóból származik.
A bájital szavunk is végső soron azt jelzi, hogy különleges itallal egy személyt a másikhoz lehet kötni (szerelmi bájital). Magyarországon a boszorkányok állandó jelzője volt az „oldó-kötő” kifejezés, olyannyira, hogy egyedül itt hívták a boszorkányokat (latinul) ligantesnek, azaz kötőnek.
A boszorkányok hatalma erősebben érvényesült azokon az embereken, akiknek megyszerezték egy vagy több ruhadarabját. Ebben az esetben, a tárgyat megfőzték, s úgy érték el a kívánt hatást az alanyon. Ide kapcsolódott az is, hogy a megfőzött tárgyat a boszorkány megette.
A boszorkányok fontos rekvizítuma volt még a bab, a különféle füvek, a kígyók és békák. A megfüvelés szó boszorkányos cselekedetre utalt, amellyel valakit „megbájoltak”. A nyugati boszorkányok a kígyókat, békákat és egyéb csúszó-mászó állatokat (a füvekhez hasonlóan), kotyvalékok, mérgek készítéséhez használták.
Hagyományos védekezés
Május 1-jén, a lányos ház elé történő májusfa-állításkor, a legények kora reggel bodzát tűznek az ablakba, vagy gyertyát gyújtanak, hogy a boszorkány be ne osonhasson rajta.
December 13-án, Luca napján kezdik faragni a Luca székét. Mindennap csinálnak rajta valamit karácsony bőjtjéig, amikorra késznek kell lennie. Ha készítője elmegy vele az éjféli misére és rááll, a néphiedelem szerint meglát minden boszorkányt. Mise után szentelt ostorral rajzol egy kört és annyi szentelt kölest vagy mákot szór maga köré, hogy amíg azt a boszorkányok fölszedik, akkorra hazaérjen. Ha otthon gombostűre foghagymát szúr és az ablakba teszi, akkor a boszorkány nem tud bejönni.
Az első tavaszi marhakihajtó alkalmával három göröngyöt dobnak a tehén után, téli szőréből is tépnek s azt is utána vetik. A kapufélfából lefaragott forgácsot tesznek a parázsra és azzal füstölik meg a kaput, hogy a boszorkány meg ne rontsa a marhát.
Boszorkányüldözések, boszorkányperek Magyarországon
A középkorban Magyarországon is elevenen élt a varázslókba vetett hit, számos törvényt hoztak ellenük. Már I. István törvényei elrendelték: aki varázslással ártott valakinek, az adassék át az ártalmat szenvedett félnek, s az bánjék vele tetszése szerint.
A legrégibb magyarországi boszorkányper, amelyet részletesen ismerünk, 1565-ben Kolozsvárott, Botzi Klára ellen folyt, de feljegyzésekből tudjuk, hogy már néhány évvel korábban is folytak ilyen perek.
A magyarországi boszorkányperek kezdettől fogva nem az inkvizíció, hanem a világi hatóság, a városi, és megyei bíróság vagy az Úriszék előtt folytak.
Külön boszorkányüldözőket nem neveztek ki. De a magyarországi papság, bármilyen felekezetű volt is, kötelességének tartotta, hogy nyomozzon a boszorkányok után.
Az egyházi zsinatok több határozatot is hoztak a boszorkányok üldözéséről. Az egyházi főméltóságoknak, a 16-18. században felügyeleti körútjuk során mindenütt kérdezősködniük kellett: vannak-e a környéken boszorkányok. Ahol a világi hatóságok nem léptek fel kellő eréllyel, ott a papok kemény megróvásban részesítették őket. Számos adat maradt fenn arról, hogy a papság úszított a boszorkányok ellen, s részt is vett üldözésükben.
1681-ben megégették Szabó Gergelynét, mert a vád szerint oldó-kötő varázsló, csillagokra, holdra néző, abból jövendölő boszorkány volt. Megégetése után feljegyezték, hogy nagy tűzvész pusztított a városban.
Azonnal gyanúba fogták a boszorkány férjét, Szabó Gergelyt. A vádirat így hangzott: „Hogy az mikor az tűz támadott, a vádlott ott járt-költ, utcákról utcákra széjjel járt. Ő általa ment végbe a tűzi romlás.”
1682-ben történt először említést arról, hogy a boszorkány a Gellért hegyre jár.
A nép boszorkányért kiált
Az országot hivatalos boszorkánykeresők járták, akik a vádlottakat különféle próbának vetették alá.
 A vízpróba például, abból állt, hogy a gyanúsított jobb kezét bal bokájához, a bal kezét a jobb bokájához kötötték és avízbe dobták. Ha teste a víz felszínén lebegett, akkor boszorkány volt, ha elsüllyedt, megpróbálták kihalászni, mielőtt megfulladt volna.
A „tanultabb” boszorkánydoktorok a tűpróbát alkalmazták. Szerintük a boszorkányok testén jel van, melyet az ördög hagyott, s ezek a jelek nem véreznek. Ha a „doktor” megszúrta a jelöltet és az nem vérzett, a boszorkányság igazolt volt.
Szorításokat is alkalmaztak, melyek az ujjbegyet és a lábujjak hegyét nyomorították meg. A kínpadon szétszakították a test izületeit, miközben a belső szerveket deszkával préselték össze. Olyan kínzást is alkalmaztak (Strappado), mely hirtelen a levegőbe rántotta a testet és kiszakította a vállakat. Használatban volt a szöges szék is, melyet alulról felforrósítottak, és voltak szögek, amelyeket egyszerűen a vádlot fejébe vertek. A legborzasztóbb kínzóeszközök egyike az úgynevezett spanyolcsizma volt. Ezzel összenyomták a gyanúsított lábikráját és eltörték lábszárcsontjait. A vallató általában az egyik kezében tartotta Boszorkánykalapács című kézikönyvet, a másikban meg a kínpad csavarját, s közben addig kérdezgetett a szerencsétlent, míg a kívánt választ meg nem kapta.
A boszorkánysággal megvádoltakat MINDIG elítélték és ki is végezték. Csak nagyritkán fordult elő, hogy a boszorkányság nem nyert bizonyítást, hiszen a vádlottakat olyan kegyetlenül megkínozták, hogy mindent bevallottak, amit csak hallani akartak tőlük.
Az ördöggel való cimborálás volt rendszerint a vádak között az első helyen, s azt nem is kellett igazából bizonyítani - egyedül a vád volt a fontos.
Gyakori vádként szerepelt még a gyermekgyilkosság, a természeti katasztrófák, a szárazság, az éhínség meg a pestis terjesztése.
Modern boszorkányhit
Napjaink boszorkányhite legerősebb Angliában (különösen az angol irodalom említi a boszorkányokat), Írorzságban, Spanyolországban, Dél-Németországban, Dánia egyes vidékein. Itt mindenütt a helyi szépirodalom is foglalkozik e témakörrel.
Európán kívül a boszorkánymondához hasonló a primitív népek varázslótörténeteinek hagyománya. Ezek közül különösen jól ismerjük néhány afrikai nép, valamint néhány indián törzs hiedelmeit és mondáit.
Ezenkívül Ázsia egyes területein, Pakisztánban és Tadzsikisztánban manapság is üldöznek boszorkányokat.
Szociológusok és kutatók a boszorkányüldözés fogalmát visszavezetik ahhoz az ősi emberi szokáshoz, hogy a nem megymagyarázható jelenségeket valakire, vagy valamire fogjuk. Példaképpen említjük meg, hogy a középkori boszorkányüldözések idejében, Európában a földművelés dominált; amikor nagy földrészek terméketlenné váltak, a következmények katasztrofálisak voltak. A mezőgazdasági problémák szinte egyidőben jelentkeztek a boszorkányüldözésekkel, ezért szociológusok arra következtetnek, hogy a nép haragját és szomorúságát az elveszett gabonán a közösség labilis tagjaival fűzte össze.
Összegzés
A középkori boszorkányüldözések idejében a közösségben csak egyetlen egy nő maradt életben. A krónikák arról nem szólnak, hogy a boszorkányégetés után termékennyé vált-e a föld, elmúlt-e a betegség.
Soha nem fogjuk megtudni, pontosan hány nő halt meg ártatlanul a boszorkánypróbákon, a kínzások alatt és a máglyákon. S arra sem kapunk kielégítő választ, hogyan történhetett meg ez a rengeteg szörnyűség a reneszánsz, a barokk, a művészetek és a felfedezések korának Európájában.
Boszorkány-szótár
Boszorkánycsomók - apró, különös módon összegöngyölt levélkék, melyeket a földből ásnak ki.Babona szerint boszorkányok műve.
Boszorkányfű - Mandragóra, amelyből amulétul emberi formákat vágtak ki megboszorkányozás vagy más baj ellen.
Boszorkánygyűrű - réten vagy legelőkön kisebb átmérőjű köralakú helyek, melyeket eleven zöld, növekedő pázsitgyűrű foglal körül.
Boszorkánymester - rokon jelentésű szó a varázslóval, oly férfi, aki a boszorkányhoz hasonlóan az ördöggel kötött szövetsége folytán állítólag emberre és állatra mindennemü ártalmas hatást tud gyakorolni.
Boszorkányseprő - különféle fákon található, sűrün egymás mellett álló, törpén maradt és össze-vissza nőtt ágakból alkotott bokrétaszerű csomók.
|
Kommentáld!